Shakespeare az utolsó befejezett darabjában, A vihar epilógusában elbúcsúzik a színháztól. A hazai kultúrharc legújabb fejezete a művészeti képzés szabadságától való búcsút vetíti előre.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) működésének változásáról május 26-án nyújtott be törvényjavaslatot az Országgyűlésnek az Innovációs és Technológiai Minisztérium, az átalakítást úgy indokolva: „Az intézmény társadalmi-gazdasági környezete és a felsőoktatás ágazati irányítása olyan kihívásokat támaszt, amely csak egy korszerűbb működési modellben valósítható meg. Az átszervezéssel az intézmény képes lehet saját minőségelvárásainak, és a piaci környezet elvárásainak megfelelő feladatellátásra. A törvénytervezet célja, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem hazai és nemzetközi szinten elismert tudásközpont szerepe tovább erősödjön, és a jövőben olyan együttműködésekre képes intézményként működjön, amely a magyar kultúra fejlődését is biztosítja.”
A koronavírus-járvány miatt a többi oktatási intézményhez hasonlóan a home office-ból online képzéssel kísérletező egyetem vezetősége a sajtóból értesült a törvénymódosításról és arról, hogy az átalakítás határideje szeptember elseje. Az idő rövidsége – figyelembe véve a nyári szünetet – ellehetetleníti a részletek érdemi kidolgozását. A tét az egyetem vezetője, közvetetten az oktatók kiválasztása, a tanszabadság, az, hogy ki fizeti a hallgatók képzését, ebből következően az esélyegyenlőség és a lelakott, de értékes ingatlanvagyon. Azaz a kulturális térnyerés.
A változással kapcsolatban Bódis József államtitkár a Hír TV-nek adott nyilatkozatában arról is beszélt, hogy az egyetemnek vannak a „vezetéssel, vezetőváltással kapcsolatos megoldandó feladatai.” Utóbbi mondat igazságtartalma erősen megkérdőjelezhető, elvégre az egyetem szenátusa tavaly november 29-én nyílt pályázat után, jogszerűen rektorjelöltnek állította Upor László egyetemi tanárt, akit azóta a minisztérium nem nevezett ki. Az államtitkár a nyilatkozatban említette az egyetemmel kapcsolatban gyakran ismételt, a művészet valóságában nehezen értelmezhető balliberális jelzőt, ami sokat elárul a döntéshozók változtatási szándékának valódi okairól.
A 155 éves Színmű elleni kultúr- és pártpolitikai támadássorozat tavaly ősszel kezdődött, amikor Gothár Péter rendező zaklatási ügye nyilvánosságra került. A rendező az egyetem tanára is volt, az ügy kirobbanásakor az intézmény etikai vizsgálatot indított, Gothár nem sokkal később távozott a tanári karból. Gulyás Gergely kancelláriaminiszter is reagált az ügyre, mondván: „a balliberális kulturális oldalon nem először tapasztalják, hogy a legérzékenyebb kérdésben a szavak és a tettek szemben állnak egymással.”
Bár az SZFE sok eszközt megragadott annak érdekében, hogy egyenrangú félként meghallgassák, országgyűlési képviselőknél lobbizott, közleményekben, televízió- és rádióinterjúkban tette nyilvánossá álláspontját, a Parlament Kulturális Bizottsága kérésük ellenére nélkülük tárgyalt június 9-én az alapítványi átalakulására vonatkozó törvényjavaslatról. A képviselők által benyújtott négy módosítás mindegyikét elvetette.
Ugyan a fenntartó minisztérium kiállt az egyetemi autonómia mellett, az SZFE vezetősége mégsem látja biztosítottnak azt. Az egyetem kivéreztetése ellen tiltakozott a hallgatói önkormányzat; több mint hétszáz volt hallgató – Alföldi Róberttől Deák Kristófig, Jordán Adéltól Pálfi Györgyig, Enyedi Ildikótól Mácsai Pálig, Kováts Adéltól Ónodi Eszterig –; visszautasították a kimondott és csak érzékeltetett vádakat jelenlegi doktoranduszok – köztük a Népszava munkatársa, Csákvári Géza – és szolidaritásáról biztosította őket a Magyar Filmművészek Szövetsége is.
Az Országgyűlés június 22-én szavaz a törvénymódosításról, amit jó eséllyel elfogadnak majd. A „balliberálisnak” titulált intézmények megváltoztatása nagy valószínűséggel része a 2018 júliusában Orbán Viktor miniszterelnök által Tusnádfürdőn meghirdetett kultúrharcnak, amely valójában tíz éve zajlik. Az áldozat az irodalmi élet, a színházak egy része, a filmtámogatások változó rendszere után nemcsak a művészeti felsőoktatás lesz. Hanem az ideológiai neveléstől szenvedő, szabad gondolkodásban már tízen-huszonévesen akadályozott fiatal művészek. És persze mi nézők, olvasók és hallgatók. Hacsak Prospero, a varázsló meg nem világosodik és szabadon nem engedi Arielt.
Egy láb helyett három
A fenntartói modellváltás úttörője a Budapesti Corvinus Egyetem volt, amely már tavaly július óta a Maecenas Universitatis Corvini vagyonkezelő alapítvány fenntartásában működik. A Corvinus-modell lényege, hogy az egyetem már nem költségvetési szervként működik, így nem vonatkoznak rá az államháztartási törvény szabályai, amelyek – legalábbis a kormány szerint – a működés és a külső, vállalati források bevonásának tekintetében sem kellően rugalmasak.
Noha már korábban tudni lehetett, hogy több más egyetemre is hasonló sors vár, egyértelmű volt, hogy a Corvinus-modellt nem lehet egy az egyben „ráhúzni” a többi intézményre. A Corvinus esetében ugyanis az alapítványt tőkésítette az állam (főként Mol és Richter részvények osztalékából finanszírozzák az egyetemet), ám nincs annyi állami részvény, hogy ezt minden esetben megtegyék.
A most „alapítványosított” egyetemeknél egy háromlábú finanszírozási modell lép majd életbe, amelyhez továbbra is az állam biztosít forrásokat. Lesz egy „hallgatói láb”, ami a hallgatói létszámokhoz kötődik; lesz egy „kiválósági láb”, amely a kutatásokat, művészeti tevékenységet veszi figyelembe; a harmadik pedig az infrastrukturális finanszírozás. Mindehhez az egyetemek egy hosszú távú (10-20 éves) keretszerződést és egy rövid távú (3-5 éves) finanszírozási szerződést is kötnek az állammal. Vagyis – bár nagyobb hangsúly kerülhet a saját bevételekre – a fenntartás forrásait javarészt továbbra is az állam biztosítja.
A cikket írták: Balogh Gyula, Gál Mária, Hompola Krisztina, Juhász Dániel, Tölgyesi Gábor